VISSZA  A HÍREKHEZ

A HALÁL MINDIG MELLETTÜK JÁR
Az Amazonas magyar törzsfőnöke

BESZÉLGETÉS DR. DÁVID TAMÁS PROFESSZORRAL
Most épp valahol az Amazonas őserdeiben járhat. Kutat, ahogy immár harminc éve szüntelen kíváncsisággal küzd az emberi élet jobbításáért, megmentéséért dr. Dávid Tamás professzor, Ausztria becsületrendjének legfiatalabb tulajdonosa.

- Elmesélné, hogyan lett az első Eb-érmes magyar cselgáncsozó fiúból Ausztria egyik legelismertebb kutató-professzora?

- Pontosan negyven évvel ezelőtt kezdtem el "verekedni". Szerencsére hamar jöttek az eredmények. Abszolút bajnok voltam itthon, majd a nemzetközi versenyeken is egyre előrébb jutottam. Aztán 1964-ben a pillanat tört része alatt eldőlt, hogy el kell hagynom a hazámat.

- Hány éves volt akkor?

- Huszonhárom, és Szabó őrnagy be akart építeni III/3-as ügynöknek. Ott álltam az olimpia előtt, diplomával a zsebemben. Tanársegéd voltam a Sebészeti Klinikán. Mindenem megvolt. De tudja egy becsülete van az embernek, én inkább ezt választottam.

- Emlékszik az első napra Ausztriában?

- Hogyne... Vannak olyan érzések az életemben, melyeket nem lehet elmondani, nincs definíciójuk. Fantasztikus volt Ausztriába érkezni, ugyanakkor rettentő szomorúság is, mely mégis együtt járt a szabadság bizsergető érzésével. Az utóbbi húsz évben az egész világot bejártam, de biztos vagyok benne, hogyha a mai fejemmel kellene eldöntenem, melyik országot választom, ugyanígy Ausztria és az osztrák nép mellett döntenék.

 

- Meg is becsülte Önt ez a nép, hisz Thomas Klestil köztársasági elnök nemrégiben Ausztria becsületrendjével tüntette ki.

- "Fiatal korom" ellenére részesülhettem ebben a nagy elismerésben, hiszen az utánam következő hetvenhárom, a legidősebb díjazott pedig hetvenkilenc éves volt.

- Miért kapta ezt az elismerést?

- A harmincéves kutatásom eredményeiért. Két kutatóintézetet létesítettem Ausztriában, az egyik ortopédiai-sebészeti kutatóintézet, a másik rák- és AIDS- kutatásokkal foglalkozó intézet. Ezenkívül a nemzetközi eredményeimért is.

- Tudom, hogy nagyon nehéz harminc év munkáját pár mondatba foglalni, mégis körvonalazná mi kutatásai lényege?

- A hatvanas évek végén egy nemzetközi kutatócsoportot építettem fel. Azért volt fontos, hogy nemzetközi legyen, mert csak a legkitűnőbb specialisták összevonásával lehet egy ötletet megvalósítani. A veleszületett csípődisplaziával (csípőficam) kapcsolatban volt egy elképzelésem, s ennek megvalósításához kerestem kollegákat. A kutatások a csípődisplazia operációs rendszerének kifejlesztéséig tartottak. Ekkor, 1986-ban világszabadalom lett a valamikori ötletből. Rá egy évre már ezzel a módszerrel operáltunk Bécsben. S olyan nagy sikere volt, hogy szinte a világ minden országába meghívást kaptam, hogy a témáról előadást tartsak, illetve magát az operációt bemutassam.

- Mi a műtét lényege?

- Főleg a lány gyerekeknél gyakori, hogy laza csípőízülettel születnek. Ilyenkor a combcsont feje nincs eléggé befedve és stabilizálva az ízületi vápával. A mi ötletünk lényege az, hogy teljesen, előre meghatározott módon, műtéti úton, ezt az ízületi vápát ráfordítjuk a combcsont fejére, majd egy lemezzel a medencecsonthoz csatoljuk. Mindeddig úgy orvosolták ezt a problémát, hogy röntgen alatt fél, sőt gyakran egy órán át szögek, drótok segítségével próbálták meg a vápát valahogy a combcsontfejre fordítani. Ez egy részt improvizatív volt, másrészt azt hiszem köztudomású, mennyire káros ennyi időn keresztül a röntgensugarak alatt tartózkodni, s az utókezelés rendkívül fájdalmas is volt. Mi egy milliméterre pontos rendszert akartunk kidolgozni, s ez tizenhét évi kutatómunka után sikerült is. Most dr. Szepesi Kálmán barátommal, aki a Debreceni Orthopédiai- Klinika vezetője, még tovább fejlesztettük a rendszert, mely erre a betegségre az orvostudomány mai állása szerint a világ legjobb eljárása.

- Az előbb említette, hogy rák- és AIDS-kutatásokkal is foglalkozik.

- Tíz évre nyúlik vissza a történet. Egyik utazásom alkalmával egy brazíliai klinikán tartottam bemutatót. Ennek keretében teljesen ingyen indián gyerekeket operáltunk meg. Hálából vagy a tiszteletük kifejezéseként a szülőktől a törzs szent, gyógyító erejű növényeit kaptam ajándékba. Ez a gesztus indította el azt a folyamatot, hogy az indiánok segítségével az eltelt tíz év alatt borzasztó nehezen, lépésről lépésre haladva, de sikerült hat olyan növényt találnom az Amazonas vidékén, melyekkel meg tudjuk hosszabbítani a rákbetegek életét, úgy, hogy emberi létet tudunk biztosítani számukra. Nagyon sok esetben magát a rákos folyamatot is megállítják az említett növényekből nyert anyagok.

- Mi motiválta a professzor urat arra, hogy rákkutatással kezdjen foglalkozni?

- 1985-ben ráksejt-tenyészeteken vizsgáltuk a yanomami indiánoktól kapott növényeket. Döbbenten tapasztaltuk a belőlük nyert anyagok egyedülálló hatását. Hihetetlen volt, hogy az indiánok évezredek óta ismerik a növények rendkívüli gyógyító erejét. Egyszerre az is világossá vált, miért lehet a rákos megbetegedés az indiánok számára ugyanolyan betegség, mint nálunk az influenza. Bár az is igaz, hogy számukra az influenza halálos betegség. Sajnos a saját sorsom is úgy alakult, hogy a feleségem életéért évekig küszködtünk, harcoltunk. Ötévi kínlódás után halt meg rákban. Ez az én motivációm, melyet az egész csapatom magában hordoz.

- Úgy hallottam, hogy az indiánok nemigen szívlelik az idegeneket.

- Teljesen érthető okokból. Képzelje el, hogy a valamikori ötmillió yanomami indiánból ma csak kilencvenezer él, s velük szemben kétszázezer állig felfegyverzett aranyásó áll, akik, miután az aranyat higannyal választják ki, folyamatosan szennyezik az Amazonas folyót. A vadak elmenekülnek, az indiánok pedig nem tudnak mit enni, a folyó pedig ivásra, fürdésre alkalmatlan.

- Önök mégis az ötödik expedíciójukra indulnak az Amazonas földjére.

- Mégpedig úgy, hogy a csoportnak csupán egyharmada európai, a többséget indián barátaink alkotják, akik nélkül az őserdőben egy lépést sem tudnánk tenni. A fitofarmakológiai ismeretek mellett a yanomami indiánok szokásait, életét, kultúráját is lejegyezzük, mert teljes egészében szeretnénk e rendkívül bölcs nép tudását megőrizni az emberiség számára.

- Hogyan bírja az ottani életkörülményeket egy európai ember?

- Nagyon nehezen. Negyven-negyvenöt fokos hőség van, kilencvennyolc százalékos páratartalom. S bár a csapatot kizárólag edzett, jó kondícióban levő dzsúdozó, cselgáncsozó férfiak alkotják, még ők is kín-keservvel, méterről méterre az őserdőben utat vágva tudnak előre jutni. Úgy képzelje el, mintha szaunában, gőzfürdőben menetelne, miközben sosem lehet tudni, hogy hol bukkan elő egy mérges kígyó vagy más veszedelmes állat.

- Professzor úr nem fél?

- Mindenki fél. Az indiánok szokták mondani, hogy "a halál mindig mellettünk jár".
- Az eddigi expedíciók során négy embert veszítettünk el. Sajnos azt mondhatjuk, szerencsések vagyunk, hogy csak négyen voltak s nem többen.

- Az osztrák kormány anyagilag támogatja amazonasi kutatásait?

- Nagyon sokat köszönhetünk az osztrák kormánynak. Eddig, mintegy százharminc-millió schillinget költöttünk a kutatásokra, s ennek nagy részét Ausztriától kaptuk.

- Meddig tart a következő expedíció?

- Egy hónapig. Sajnos ezeket a növényeket az Amazonas völgyében, szinte kizárólag mocsarakban lehet megtalálni. A növények édes víziek, sós víziek egyaránt lehetnek. Van olyan növény, mely szárazon él, de a gyökerei kinyúlnak a mocsárból, s olyan is van, amely az ágaiból ereszt gyökereket a vízmeder aljára, s úgy táplálkozik. Meg kell mondanom, annak ellenére, hogy 94-et írunk, a tudományos világ számára egy nagy titkos könyv az Amazonas. A botanikusok szerint száznegyvenezer fel nem fedezett növény és állat él itt.

- Van olyan, a rákkutatáshoz használt növény, melyet európai körülmények között is sikerült életben tartani?

- Egyetlenegyet tudtunk sejttenyészettel tovább szaporítani, de az annyira költséges, hogy lehetetlen az emberiség széles köreiben alkalmazni az ebből nyert gyógyító anyagot. A mi csoportunknak pedig az a célja, hogy olyan gyógyszert találjunk, mely a rosszabb társadalmi helyzetű emberek számára ugyanúgy elérhető, mint a jobb módúaknak. Azt szeretnénk, hogy ugyanúgy, mint a valamikor halálos tüdőgyulladás, a rák és az AIDS is elveszítse azt a borzalmas tartalmat, mely a fogalommal együtt beleívódott az emberek tudatába.

(BLIKK, 1994)

^ oldal tetejére

VISSZA  A HÍREKHEZ