VISSZA  A HÍREKHEZ

From: János M.

Sent: Csütörtök, November 05, 2009 11:38 AM
Subject:
Köszönőlevél

Tisztelt Professzor Úr!

Tudom, hogy szinten minden perce nagyon be van osztva, ám úgy gondolom, hogy Önnek is erőt adnak a pozitív visszajelzések, ezért írom le röviden a gondolataimat.

Az október 17-diki Gyógyultak klubjában tartott előadása végén mentem oda Önhöz legutolsónak, amikor már pakolták össze a felszereléseket, és akkor köszöntem meg szóban a segítségét. Ugyanis édesapám, akit másfél hónappal ezelőtt műtöttek vastagbél daganattal, úgy néz ki, elindult a gyógyulás útján. Igazán jólesett, hogy Professzor úr mennyire örült a hírnek, és el is kérte tőlem a zárójelentéseket. Azóta már beszéltem telefonon Matusz doktor úrral is, vele is megosztva a jó hírt. Az elmúlt héten pedig voltunk az onkológián is, ahol minden rendben találtak, nincs szükség kezelésekre, csak 2-3 havonta kell ellenőrzésre járni. Ennek végtelenül örültünk, ám természetesen a teát továbbra is issza édesapám (meg reggelente én is egy pohárral).

De nagyon hosszú volt az út idáig. Amikor fél évvel ezelőtt kiderült a diagnózis, én rögtön felvettem a kapcsolatot az alapítvánnyal, és megrendeltem a teát. Az a magyar egészségügy görbe tükre, hogy a vizsgálatokat magánrendeléseken kellett végezni, mivel amúgy hónapokat kellett volna várni rájuk! Egyébként én már több mint két éve hallottam a teáról, mivel akkor sajnos sógorom halt meg hasnyálmirigyrákban, és én nagyon sokat olvasgattam alternatív rákterápiákról. Azt hiszem nem véletlen, hogy épp most került a kezembe a „Rák – Visszatértünk a halálból…” című könyv is a könyvesboltban, amit rögtön megvettem, és el is olvastam. Azonnal éreztem, hogy ez a helyes út, és már a vizsgálatok közben kezdtem itatni édesapámmal a teát. A kezelések tortúrájáról és mellékhatásairól nem írok, ezt sajnos minden beteg átéli.

Az viszont nagyon sajnálatos, ahogy az orvosok vélekednek Professzor úr gyógymódjáról. Nem is ismerik, miről van szó, de azonnal elutasítják. Még az a jobbik eset, ha nem nyersen szólítják fel az abbahagyására, hanem csak szelíden bolondnak nézik az embert, mondván „Csinálja csak, ha hisz benne…”.

A csodával határos javulásokat, gyógyulásokat pedig a sugár- illetve kemoterápia javára írják, holott előtte szerintem ők sem hittek benne. Erre jó példa a kolléganőm esete. Az édesanyjának tüdőrákja van, és áprilisban már lemondtak róla az orvosok, megmondták neki, készüljön a legrosszabbra. Ekkor beszéltem neki a teáról, amit édesapámmal már egy-két hete itattam. Ő is megrendelte, és elkezdték a kúrát. Már kb. egy hónap múlva egy kontrollvizsgálaton hihetetlen javulást állapítottak meg. Sosem felejtem el, ahogy az iskola folyosóján örömében zokogva, hálálkodva borult a nyakamba, amiért ajánlottam neki a teát. Az elmúlt héten végzett kontrollvizsgálaton pedig már nyomát sem találták a 6 cm-es daganatnak!

Persze az orvosok a közben folytatott kemoterápiás kezeléseknek tulajdonították az egészet.

Engem tulajdonképpen nem érdekel, hogy mit gondolnak az orvosok az Ön módszeréről, engem a tények érdekelnek: a sok-sok javulás, gyógyulás, amiket nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, hiszen már félig meddig eltemetett életek megmentéséről van szó. És aminek még szerintem óriási szerepe van, az a hit! Ha valaki nem hisz a tea erejében, akkor fölösleges próbálkoznia. Én kezdettől fogva hittem benne, hittem, hogy apu a tea segítségével meggyógyul, ő pedig bennem hitt, én tartottam benne a lelket, az én hitem adott erőt neki is.

Nem mondom, hogy könnyű volt, néha szinte a végkimerülés határán álltam, illetve állok. Ugyanis naponta én készítem a teákat, édesapám gondozásra szorul, mivel ideiglenesen sztómája van, emellett édesanyámat is ápolni kell, sajnos nála a demencia (vagy Alzheimer-kór, ezt még az orvosok sem tudják, csak kijelentették, hogy ezen nem lehet segíteni) olyan nagyfokú, hogy egyedül nem tudja ellátni magát, és gyakran depressziós. Plusz van egy csodálatos, egyéves kisfiam, akinek szintén nyújtanom kell szívem minden szeretetét, és nem hanyagolhatom el a munkám sem: tanár vagyok és osztályfőnök, ami szintén egész embert követel. Így aztán kora reggeltől késő estig talpon vagyok, és ezt valóban nem lehet másképpen bírni, csak ha az ember szeretettel végzi.

És ez a kulcsszó, a SZERETET! Ahogy Professzor úr is említette az előadásában, ez szinte mindennél többet számít. Édesapám kórházi ágya mellé olyan képeket tettem a családról, az unokájáról, amelyek tudtam, hogy erőt adnak neki, valahányszor csak rájuk néz. Ha nem veszi tolakodásnak Professzor úr, ezt a két képet csatolom a levelemhez.

Mint már említettem pedagógus vagyok, és úgy érzem, sokat teszek azért, hogy a gyerekekből az igazi értékeket követő, egészséges felnőttek váljanak. És ezért a legnagyobb fizetség a szülők, gyerekek szeretete és hálája, amelyet már nagyon sokszor éreztem, és mindig megsokszorozza az erőmet, megerősítve abban, hogy a jó utat követem.

Ezt kívánom Önnek is, hogy a sok-sok pozitív visszajelzés adjon rengeteg erőt és kitartást ahhoz az emberfeletti munkához, ahhoz a „szolgálathoz”, amelyet Professzor úr végez a beteg, elesett, reményvesztett emberekért. Mert hogy ez rengeteg áldozattal jár az Ön részéről, abban teljesen biztos vagyok. És ezért óriási hálával és köszönettel tartozunk Önnek!

Jó egészséget kívánva őszinte tisztelettel:

M.János                                                                    

   

^ oldal tetejére

VISSZA  A HÍREKHEZ